Eva Vášová

Kislányként imádtam a festést és a rajzolást, és bár a pályaválasztásnál első lépéseim ebbe az irányba vezettek, a sors másként akarta. Ma pszichológusként dolgozom. A képeimhez vezető út azzal kezdődött, hogy mesterségbeli szempontból kiérlelt munkákat, realista rajzokat tanultam készíteni, főleg emberi arcokat. Azt, amit az embereken látunk. Ám ahogy elkezdtem emberekkel és az érzelmeikkel, érzéseikkel dolgozni, rájöttem, hogy maguktól bukkannak fel bennem színek, formák és anyagok, amelyek többet mondanak el róluk. Az arcra vetett pillantásból a belső világukba vetett pillantás lett. Először nem tulajdonítottam ennek jelentőséget. Úgy fogtam fel, hogy amikor valaki megnyílik előttem, a körülötte lévő térben színek és formák jelennek meg számomra. Azt hittem, ez a szinesztézia egy fajtája. Talán az is… Valójában máig nem tudom, mi ez. De segít megérteni mások élményeit. A mai napig élénken emlékszem, amikor magam éreztem úgy, hogy egy szürke bőrbe bújt alak vagyok, és amikor cipzárral kinyitom ezt a bőrt, belül tobzódnak a színek. Amelyeket azonban addig nem mutattam ki. Megpróbáltam ezt az érzést vászonra vinni – így született az első kép, amely már nem realista rajz volt. Féltem bárkinek is megmutatni a képeket, mert tartottam az ítélkezéstől. Hogy ezek a képek egyszerre nem lesznek elég jók, biztosan nem olyan jók, mint a realisták. De aztán rájöttem, hogy ez mindegy. Belül mindenki olyan, amilyen: valahogyan színes, néha üres, néha csak fekete-fehér, máskor szürke vagy hideg, szétszaggatott, átvilágított – és ezek közül semmi sem rossz vagy jó. Ahogy a belső érzéseink változnak, úgy változnak mindannyiunkban a színek, a mozgás, az anyag, a formák… A legnagyobb inspirációt az emberek jelentik számomra, de csak akkor, ha megnyílnak. Nem látom a színeket mindenkiben, mindig. De ha meglátom őket, igyekszem vászonra vinni. Nem az a céljuk, hogy szépek legyenek, csupán az emberi élményeket hivatottak megragadni az időben. Otthon azonban magam egyetlen képet sem tartok a falakon: fehér falakra van szükségem, hogy vetítővászonként működhessenek számomra. De sajnálom, hogy a képeim többnyire elpakolva, a garázsban végzik. Ezért döntöttem úgy, hogy kiengedem őket a világba, ebbe a galériába.