Jana Lavinger
Česká republika 🇨🇿
A nevem Jana Lavinger, és üdvözlöm a galériámban.
Mindig azt mondom a tanítványaimnak, hogy az alkotás folyamata sokkal fontosabb, mint az eredmény, és így fogható fel az én történetem is. Soha nem voltak ambícióim, hogy a képeim galériákban lógjanak. Egész életemben az élmény öröméért alkottam és alkotok, amelyet a festés során mindig átélek. A festés számomra szinte spirituális élmény. A festés és egyáltalán a művészi alkotás nemcsak a technika tökéletesítésében viszi előre az embert, hanem a belülről történő átalakulás értelmében is.
Miért is festek?
A rajz az alap, és mindenki számára elérhető, így tanítom a diákjaimat is. Engem ma jobban érdekel a felülettel való munka, mint a kontúrral. Ahogy észrevehették, szeretek nagy formátumokat alkotni. Amikor közel vagyok, úgy érzem, beléjük tudnék lépni. A nagy formátum sokkal jobb absztrahálást is lehetővé tesz számomra, és így a nézőnek is esélyt ad arra, hogy sok részletet maga gondoljon tovább.
Mikor alkotsz a legjobban?
A legjobban akkor alkotok, amikor szólhat a zene, ez egyfajta dopping. Többnyire akkor festek, amikor ki kell kapcsolódnom, de az igazság az, hogy jól kell éreznem magam, hogy jól sikerüljön. A témák többnyire röviddel a festés előtt jönnek. Készítek egy gyors vázlatot, és rögtön nekilátok. Ez régebben elképzelhetetlen volt számomra. Az alkotás nem volt ennyire szabad és absztrakt. Amikor plenerben vagyok, szintén nem pontosan azt festem, amit látok, hanem az atmoszférát ragadom meg, azt kell megragadnom, ahogyan rám hat. És aztán megtalálni azt a bizonyos „flow-t”, amikor csak én vagyok és a vászon, elszalad 4 óra, és elfelejtem érzékelni az időt. Ez a legjobb érzés, amit az alkotás adhat.
Hogyan adod át a művészetet másoknak?
Ahogy másokat a színházi, templomi vagy koncertélmény visz előre – én azt a zenét vagy előadást nem tudom azonnal szétosztani. Egy évig kell dolgoznom, hogy vernisszázst rendezhessek. Nem vagyok ugyan introvertált, de gyönyörű az a belső kommunikáció önmagammal, a belső énemmel, mert senki sem zavar. És a szégyentől is mentesülök, ha a kép nem sikerül. Egyszerűen fogom és kidobom.
Miért pont a henger?
Sokan kérdezik, hogyan jutottam a hengertechnikához. Az igazság az, hogy a kolléganőimmel a munkahelyen a hengert felületek felvitelére használtuk, és valahogy eszembe jutott, hogy ezzel tulajdonképpen folytatni lehetne. Kipróbáltam így megfesteni két képet, angliai utazásaim emlékeit, és mindkét kép azonnal elkelt. Így (egyelőre) a hengernél maradtam. A henger azért tetszik, mert közelről tulajdonképpen csak foltokat látni, de távolról nagyon konkrétan kirajzolódik a kép. A struktúra minden részletben örömet kínál a végső egészből, amelyre azonban mindig másképp fognak nézni.
Milyen ambícióid vannak?
Az ambícióim egyszerűek – elég egy kis tér, ahol megmutathatom képeimet a legközelebbieknek, akiknek örömet szerez a művészetem, vagy tulajdonképpen bármelyik nézőnek, akit a képem igazán megszólít. Számomra siker, ha valaki tényleg megveszi a képet – elcseréli az energiáját (azokat az órákat, amikor meg kellett keresnie az adott összeget) az én energiámra. Ez az energiacsere számomra sokkal többet jelent, mint maga a kereset. Így érzem igazán, hogy valakinek fontos a művészetem.
